Asztrológia szabadakarat.hu

A nagypályás koldusok, és az ember

SAM_0284

Előző, „az ördög Pradat visel” című írásomra kaptam hideget, meleget.
Mindkettőt jól bírom télen és nyáron… De nem viccelem el.
Már nem érzem feladatomnak, vagy büszkeségemnek, hogy emberek létfelfogásával vitatkozzak.

A koldusokkal való találkozás megosztó dolog, a létezés tudat, az öröklét tudat viszont megoldás az emberek számára.
Na, ezen utóbbi szavak, hozzátéve még az „istent”, meg az egyházat, kiverik a biztosítékot azon emberek sokaságában, akiknek régóta nincs munkájuk, egészségük, vagy szeretetközösségük a családjukban, környezetükben.

És igen. Nagyon sok ember él olyan drámai körülmények között, amelyek mások számára nem is felfoghatóak.
Itt nem azokról beszélek, akiknek személyiségfejlesztő, társkapcsolati, vagy kommunikációs tréningen mondják el – ugyanazt -, hogy miként legyenek kommunikatívabbak, nyitottabbak, hogy megoldják a boldogságproblémáikat. Akiknek tanácsot adnak – tartalmában arról – hogy a férj-feleség, a főnök meg a kutya is csak ember (ja, a kutya nem), és „megoldásokat” adnak arról, miként jó egy prezentáció, hogyan kell lélegezni, hogy gazdagok legyenek… Nem erről a szarról van szó.

Hanem arról, amikor ép elméjű emberek veszítik el az állásaikat, a szeretteiket. Nem a telefonjukat, vagy a tengerimalacukat, …hanem a gyermeküket. A párjukat. A házukat. Az egy életen át, sok munkával, lelkesedéssel felépített egzisztenciájukat. Valami politikai döntés, valami villámcsapás, valami baleset által…

Teljesen érthető, s mi több felfogható, hogy egy ilyen dráma képes olyannyira beszűkíteni a látásmódot, amit még inkább bosszant az „öröklét tudat”, vagy az „ezoteristának” vélt üzenetei.
Még az is kevés az ilyen ember számára, ha közlik vele, hogy ez is, mint minden itt a Földön véges.

Hagyni kell a társainkat gyászolni. Ha munkáját, ha a hörcsögét, ha a telefonját, ha a szeretteit veszítette el.
És igenis, nem kell, hogy gyászunk ideje alatt, nem kért ezoterikus üzenetekkel, öröklét tudattal, meg istenek szavaival traktáljanak minket. Mert a gyász, karmikus megélés, amiben senki másnak nincs helye, a hülyén felesleges istenképével. A vesztés élmény – ha munka, ha gyermek, ha társ – ugyanolyan személyes, mint a teremtővel való kapcsolat.

Nagyon képletes a fent említett, előző írásomra kapott levelek indulata. Mind az elismerőké, mind a bírálóké.
Mert egyetlen alapvető döntést látok minden ember életében, ami megválthatja a szenvedéseitől.
És ennek nem az az alapja, hogy én vagyok a „nagy” kiszoli, aki megmondja az igazságot, hanem a csillagokba írt program, amit több ezer éve él az emberiség a Földön. Aminek – hamarabb, mint gondolnánk – eljön a vége.
Ha most belemennék, csak ezoterikus szlogenekkel tudnék élni, aminek azért nincs értelme, mert csak kevesen értenék, bár ők boldogan fogadnák azt a közlést, amit már úgy is tudnak.
A többieknek meg ugyanúgy istenes bolondságnak tűnne az egész.
Egyébként is sok időm, és megpróbáltatásom ment rá arra, hogy kapott ismereteimet rávetítsem a saját életemre, és – született feladatomban – úgy közöljem mindezt, ami már azoknak is szól, akik terheik alatt nem kapták meg, vagy számukra elfogadhatatlan módon közvetítették.

Sokat fogok sztorizni, élethelyzeteket leírva a könyvben. Ezen utóbbiaknak. Hogy lássák, ahogy egy csillagkonstelláció megvalósít egy drámai élethelyzetet, de egyben miként közli a megoldásüzenetet is.

Nem lehet egy kisgyermeket a felfogásának határain túl vigasztalni, mikor mások strandlabdája összedönti a homokvárát, mint ahogy a teremtés alapvető üzeneteivel sem tud mit kezdeni egy felnőtt, aki épp elvesztette a gyermekét, az egzisztenciáját, a szeretteit.

A létezés igazsága adott. De ugyanúgy tudatszintek oktávskáláján van a befogadó, mint a magát segítőnek, megvilágosodottnak tituláló másik ember. Az már kegyelem, ha valaki tudja, kihez miként szólhat. Az meg bölcsesség, ha a másikhoz szóló felismeri a találkozás szentségében a maga egyszerűségét, és meglátja a számára szóló üzenetet az addig általa vélt „segítendő” személyében.

„Az ördög Pradát visel” írásomban fogalmazást tettem egy élményről, ami már nagyon sok emberrel megesett. Egy koldussal való találkozásról.
Azért ebben sokkal több van. Csak az ember hajlamos mikroklímájában tekinteni az életére, és nem törődni a tágabb világgal, ami sokszor nagyobb nyomatékkal van az életére, mint amit ő maga belátna.

Koldus és ember. A kettőjük találkozása a segítőszándékról, és a lelkiismeret furdalásról szól.
Az esetek többségében a lelkiismeret furdalásról van szó. Mert a segítőszándék minden ember sajátja, akárkiről, akármit is képzelsz, Mert segíteni, minden emberben felébreszti a szeretetet, azt, hogy maga is létezik, és gondoskodó. Víz alapú az emberi létezés…
De a víz, amilyen alkalmazkodó, és anyáskodó, ugyanannyira reflektív a saját akarata felé. Tehát, mindenét képes odaadni másokért, de csak úgy, ahogy ő szeretné. És ebbe itt barmol bele a koldus, amikor magát szerencsétlennek mutatva, lelkiismeret furdalást keltve, kényszeríti minden ember „vizét” a segítségnyújtásra. Nagyon kellemetlen találkozás ez, amit bárki, bárhogyan is fogalmaz meg, a lelkiismeret-furdalás a veleje.

Mindent csak nagyban érdemes művelni a teljes siker eléréséért.
A lelkiismeret-furdalás általi haszonszerzést is.

Ebben kispályás a koldus. Nagypályások az egyházak, a szeretetszolgálatok, az alapítványok.

Lelkiismeret furdalást keltenek az emberekben egy szerencsétlen ügy iránt, melynek propagálására, az ügyvezetők gazdagságára milliókat költenek, és kihasználják a személyes lelkiismeret furdalásaidat, amelyben ők biztosítják a megváltásodat. Ezért fizet a legtöbb ember mások daganatos betegeiért, a messzi földön szerencsétlen emberek megsegítéseiért, a saját lelkiismeretének megnyugvásáért.
És a legtöbb ilyen ember, aki hagyja lelkiismeret furdalását kihasználni mások nyomora felé – akit én ismerek, mind – észre sem veszi a született környezetét, ahol segíthet – személyesen.

Menjünk egy kicsit messzebbre.
A csillagidőkben tisztán látszik az emberiség tudatának beszűkülése. Ennek oka van, nincs ezzel semmi baj.
Ebben az is látszik, hogy a Halak világidőig, nem volt teremtő akarata az embereknek. Mindenki élte született karmikus programját.
De ekkor is voltak mágusok, főpapok, akiknek kapcsolatuk volt a teremtés istenével, üdvözítő akaratával. Ekkor még egy volt a tudomány, az államvezetés a szakrális kapcsolatban lévő emberek papságával.

Ez butult le a jelen „egyházaira”, és a megvilágosultnak tudott „ezoteristákra”.
Mert míg régen – Jézus születése előtt, a Halak világidő előtt – az Oroszlántól a Kossal bezárólag végigélte az emberiség született csillagprogramját.
De a Halak világidőben, s főleg a Vízöntő kapujában, már minden élethelyzet, a világról mások által közvetített ismeret – ha híradó, ha egyház, ha szeretetszolgálat – még ha nem is ezzel a kimondott céllal, de nem szól másról, minthogy miként oldod meg a lelkiismeret furdalásaidat, és miként jössz rá arra, hogy egyedül vagy… a teremtőddel, az öröklét tudatoddal, ami ugyanaz.

Ma már – évszázadok óta – azért kell katedrális az egyházaknak, mert valóban lenyűgöző, és egyben nyomasztó élmény belépni egy ilyen helyre. Nyomasztó, mert igazán kicsinek érzed magad a monumentális környezetben.

Gyenge ahhoz az ember, hogy megvilágosodjon. Gyenge ahhoz, hogy ellenálljon a koldus kísértésének.
Láttam.

Cégvezető, aki mindent, a lehető legjobb körülményt biztosította az alkalmazottainak, határon túl gondoskodott a gyermekeiről, és végtelenül gyűlölte az egyházat, és a perselypénzzel mocskosul kolduló papjait, akik a szülei örökségét vették el a testvéreitől (mert ő lemondott a részéről nekik)…, félhavi kosztpénzét dobta a „szentkép” előtt a perselybe.
Kérdeztem, miért?

Azt mondta: A már eltávozott apám ebbe a templomba járt, köszönve hadifogságából való megszabadulását. És amikor a „szent kép” előtt állt, úgy érezte, hogy csak ennyit tud adni azért, hogy az apja lelkét békében tudja.

Lehet erről másoknak okoskodni, meg ezoteriáskodni. Lehet bírálni, meg egyetérteni. Az egyik se ér semmit…

Duális világban élünk. Két dolog az ember saját lelkiismeretének cselekedete, és az intézményesített brutál gazdag koldusok eszközrendszere. Mindkettő a megváltás sajátos üzenete.
Aki született környezetén túl áldoz lelkiismeret furdalása miatt az intézményesített koldusoknak, annak meg kell hagyni az időt, hogy saját belátásra jusson cselekedeteivel.
Akik az emberek lelkiismeretének vámszedői, azok részben elvégzik az isten tervét, hogy megütköztessék, így belátásra bírják az embereket. De ezzel együtt saját életük megváltástervét viszik kútba szolgálatukkal. Mert melyik pap képzelheti sokáig isten szolgájának magát, mikor minden nap gyóntat, vagy melyik szeretetszolgálatos, aki kihasználja a mások sajnálatát, vagy melyik alapítvány, amelyik értelmét, vagy érzelmeit piszkálja az embereknek, aminek így, vagy úgy… pénzben kéri a fizetségét. Tizedben, perselyben, lelkiismeretre bízott adakozásban…

Jelen korunk, a Halak világidő minden egyes momentuma, életeseménye, kihívása arról szól, és arra vezet, hogy végre felismerje minden ember azt, amire az idők előtt született, hogy nincs vége jelen karakterében megélt életének a – számára vélt – halála után, hogy megváltását ne a mások elé tálalt lelkiismeret furdalások szerint élje, ne az intézményesített koldusok által keltett lelki csapdákban találja meg megnyugvását. Ezek szolgájaként előbb-utóbb ráébred, hogy bármennyit adott, saját megnyugvását, életének megoldását nem találta meg.
Mert minden ilyen, a világ profi koldusainak adott adománya, kútba vetett pénz, amiből ők vidáman meg vannak jelenükben, de az adományozó saját életét nem oldja meg… de nagyon nem.

Aki a lelkiismeret furdalását úgy gondolja megoldani, hogy a mások által vetített távoli panaszok, és a rá vetített „rossz ember vagy, ha nem…” üzenetekre fizet, az ne csodálkozzon, hogy terheltebbé válik az élete. Még ha úgy gondolta is bárgyún, akár- a saját felfogása szerint – tiszta szívvel, hogy ő mindent megtett.

Öröklét tudat nélkül bitang kemény, és szenvedésekkel teli az élet.

A semmiért.
Amit halála napján belát az ember.
Pedig megtehetné még földi életében is.

Aki kapaszkodik szerepszemélyiségének igazságaiba, a legsúlyosabb, akár kilátástalanak tűnő élethelyzetében is, az szenvedni fog azon időn túl is, mint amit a helyzete determinált. És nem látja be, hogy ezért már csak ő, a gondolkodása az okozó. Ilyenkor szar a szemében minden ember, minden politikus, minden pap és filozófus, és minden igéje az istennek. Csak ő nem, aki azt hiszi, hogy szerencsétlen, pedig az öröklét tudata akkor is ott van, amikor felkiált, hogy miért történik meg vele mindez. Mert minden nyomorult helyzetében sem tudja elképzelni az ember, hogy vége van.
Ha tudná, nem szenvedne.

Aki szenved, az élni akar. Aki szenved, úgy érzi, mintha szenvedéseinek nem lenne vége.

A valóság pedig az, hogy vége van. Az élménynek.
A szenvedésnek. Az ember meg utána is van.
Mint ahogy születése előtt is volt, és földi halála után is lesz.

Egy szent irat régi példabeszéde: Meghalt egy ember. Halálában döbbent rá, hogy ő még van. Gondolkodott, érzett és látott, világosabban, mint addig. Felfogta, hogy nincs fizikai kapcsolata elhagyott életének testével, és nem tud szólni gyermekeihez, akiket testközelből figyelhetett, és földi jelenükben látott.
Döbbenetének felismerésében arra kértek az istent, hogy csak egy percre engedje vissza földi mivoltába, hogy értesítse a fiait a valóságról, hogy nem annyi az élet, amit ők most látnak belőle, és nem az a lényeg, amivel a hétköznapjaikat töltik. Ne legyenek gyűlölködők, kapzsik és szertelenek, mert nincs miért, hiszen örökéletű a lelkük, nem annyi a valóság, amit ott a Földön észlelnek belőle.

Az isten azt mondta a megtért apának: – „Amíg a földi tudatodban élted az életedet, neked nem mondták el a bölcsek mindezt? Nem volt úgy, hogy életed szerencsétlennek hitt eseményei közepette rájöttél minderre – még ha csak pár napra, pillanatra is? Nem volt úgy, hogy olvastad mindezt néped szent irataiban?
– De volt így Uram.
– Akkor hát nem engedlek vissza fiaidhoz, mert minek. A földi lét tudatában minden csoda csak három napig tart, ha nekem nem hittek, hát neked is csak röpke ideig hisznek majd, aztán élik született földi életüket, a saját tapasztalásainak belátásával.
A te felismerésed nem fog segíteni a fiaidon, mint ahogy az apád szavait te sem értetted meg, amíg földi tudatod szerepében élted jelenedet.”

Nehéz földi tudattal élni az öröklét lelkének.
Mert úgy hívják, hogy ember, akinek oktávtudata mélyén van a világlátása, ugyanúgy magára, mint a földön élő többi lélek számára.

És az ember személyes életéhez talán felesleges ismeret az is, hogy a babiloni torony összedőltével nem csak az emberek nyelve lett szétválasztva, hanem a teremtő hármassága is. Az értelme, az érzelme és az akarata.
Az északon otthont találó népek kapták az értelmet, a tőlük délebbre, majd belőlük fakadó nyugati népek az érzelmet, a keleti népek pedig az akaratot.
Így lett a rend és a tudomány népe az észak-európai, a táncával, zenéjével és minden képzőművészetével megáldott olasz és latin-amerikai, és a hitében is harcos zsidó és arab világ keleten, akik – szent könyveikben is megírva – egyáltalán nem tűrik a más vallást vallókat.

De ez már más témának tűnik. Pedig ugyanaz. Mint minden, amit megélünk a Földön.
Hogy az északiak, a latinok, és a zsidó-muszlimok hogyan jönnek a koldus és az ember találkozásához, a beszűkült tudatú félelem életet és az öröklét tudatú boldog életet élőkhöz, azt majd megírom legközelebbi írásomban, de mindenképpen a csillagolvasatok könyvében.

szabadakarat.hu

Legutóbbi írásaim


Adatvédelmi nyilatkozat | Kapcsolat
©2013 Minden jog fenntartva! Kiss Zoltán