Asztrológia szabadakarat.hu

Az ördög Pradat visel

SAM_0343

 

A koldus pénzt kért az embertől. Az ember nem adott pénzt neki.
Az ember nem gyűlölte a koldust, nem is vetette meg. A koldus megvetette az embert, és gyűlölte a gazdagságát.

Egyikőjük sem tudott a másikról semmit.

Az ember nem tudta a koldusról azt, ami ilyen helyzetbe hozta őt, hogy műanyagpoharát felé nyújtva kérjen pár fillért idegen emberektől. Nem tudta, hogy milyen munkahely elvesztése, családi dráma, vagy aljas emberek csapdája juttatta ide a koldust.

A koldus nem tudta azt, hogy az ember, akitől pénzt kért, egyszer már elvesztette a munkahelyét, padlóra került egy válás, egy kisemmizett örökség miatt, s volt úgy, hogy aljas emberek ellopták az ötletét, és nem fizették ki, miután kihasználták.
A koldus nem tudta, hogy az ember, akitől pénzt kért, megjárta már a nincstelenség poklát.
Ha a koldus ezt tudta volna, még inkább nem értette volna, hogy az ember miért nem ad neki pénzt, amikor már van neki, hiszen tudja jól, milyen egy ilyen kilátástalan élethelyzetben lenni.

A koldus azt sem tudta, hogy az ember, amikor ebbe a szorult, elkeseredett helyzetbe került, ö is pénzt kért mindazoktól, akiktől csak kérhetett a baráti köreiből. Az ember kapott is pénzt a barátaitól, az ismerőseitől, mindaddig, amíg meg nem szokta mecénásainak támogatását, de magát szerencsétlennek elfogadva egyre inkább nem tudta visszaadni a kölcsöneit, ami bizalomvesztésre vezette a támogatóiban, és elapadtak a segítő forrásai. Amikor már szembesült a kölcsönkért pénzek adósságainak mértékével, és a kölcsönkérős forrásainak elapadásával, akkor lélegzett egy nagyot…

És rájött, vagy inkább megértette, hogy az alamizsna pénz nem fog segíteni rajta.

Az embernek ebben a helyzetében is volt értelme, érzelme, és cselekvő akarata.
Mindezeket felemelte hite által életének megoldására, mert szívébe égett a régen hallott bölcsesség:
„Aki dudás akar lenni, annak pokolra kell menni!”

Az ember számot vetett jelenével, megértette és nyugtázta, hogy ez most a pokol, amitől lejjebb nem lehet.
Hitének értelme felfogta, hogy jelenléte itt a Földön véges, így az általa nem is tudott szerepjátékban van, aminek végeztével le fog menni a függöny.
Megérezte halandóságának állapotában az öröklét üzenetét, hogy ebben a földi szerepében, ebben a jelenetben nincs baj, csak állapot, melyet az állapotövi – nyugati torzulással állatövi – csillagkonstellációi határoznak meg, az általa még be nem látható lelki üdvéért.
És cselekedni kezdett. De nem műanyagpoharat tartott idegen emberek felé, mert szégyellte volna, hogy a halandó, így ezer más problémáikkal küzdő emberektől várja a pár órára elég segítségét.
Nem akart szakítani örökléttudatával, tagadva képességeit, hogy szánalmasan éljen céltalan, tétován lelkének született ajándék testében.
Más oka is volt, hogy ne kolduljon. Kapcsolata volt a teremtő istennel. Így azt mondta neki: Mutasd meg miért vagyok itt a Földön, s ha mulandó létezésem tapasztalása a szenvedésem, akkor megélem, s ha kell, hát éhen halok.

Mert Jézus sem kért, és nem adott pénzt senkinek, hanem adott egészséget, szeretetet, és biztatást, ami épp elég a boldog ittléthez, és egy fillérbe sem kerül.

Aki nincs kész meghalni, az élni sem tud.

A koldus folyamatosan haldoklik. Az ember elment dolgozni. Élete eddigi egzisztenciájához mérten megalázó körülmények közé, de ez összemérhetetlenül több volt, mint műanyagpoharat tartani idegen emberek felé.
Külsőségeiben szégyenletes környezetében is tette a dolgát tisztességgel, és közben minduntalan ajánlotta fel szolgálatát – nem az aktuális munkaadójának, főnökének, hanem – az öröklét istenének, várva kegyelmét, amivel visszaszerezheti jelen életének méltóságát.
Az ember megjárta a poklát. A teremtő tette a dolgát. Olyan „véletlen” szituációban ismerték fel (angyalok által küldött) emberek az ember tehetségét, ami által a régen volt kihasználtság és hamisság nélkül emelték helyére a tehetségét, a született entitását.
Azt tette immár, amire született. Jól élt kapott tehetségéből, és sokat tudott adni a világ azon emberei számára, akik felé ő általa szólt a teremtő üzenete.

Békében, a minden napokra elég „gazdagságban” látta vendégül szeretteit egy sütire és egy kávéra egy milánói teraszon. Amikor feléje nyújtotta műanyagpoharát a koldus…

Nem adott a koldusnak pénzt.

Úgy gondolta, hogy nem stagnálja pénzzel szerencsétlen helyzetét ennek a koldusnak.
Igaznak tudta világlátását, mégis ürességet érzett.
Mert tudta, hogy a koldus „Pradát” lát rajta. Ő csak annyit tett, hogy nem adta meg egy koldusembernek azt, amit az kért tőle. Ürességet azért érzett, mert nem magyarázta el a koldusnak saját megváltását, nem gyógyította meg, nem jelezte felé a szeretetét, és semmivel sem biztatta.
Lehet, hogy valós, de sovány vigasz volt a szívében, hogy mindezt csak Jézus tudja adni az embereknek, a koldusoknak… bár azt is tudta jól, hogy a Jézus tudatú emberek képesek gyógyító szeretet bíztatással fordulni minden ember, így a koldus felé is.
Aztán még azzal is vigasztalta magát az ember, hogy nem is beszél olaszul, így hogyan is szólhatott volna a koldushoz a maga életében tapasztalt szeretetüzenetével…

A lelkiismeret furdalás fondorlatos módon találja meg a magát megvilágosodottnak tartó embert. Még akkor is, ha megjárta a poklot, és abból visszatért a hite által.
A koldus és annak külsőségeiben, a vele való találkozás élményében van együtt a megvilágosult én-tudat, és a szűk látókörű Prada-t viselő létező iránti indokolatlan ellenszenv, melynek nehéz, vagy sokszor lehetetlen lelkiismeret furdalás és rosszallás nélkül reagálnia. Ugyanúgy a koldusnak, mint az embernek.
És ezen a ponton mindegy, hogy egy ilyen élményben ki a koldus, vagy ki a hittel élő ember.

Mindkettő csak akkor lehet boldog, ha kérés nélkül kap, vagy ha kérés nélkül ad.
Mert támogató az ember és a koldus életében is csak az lehet, amit saját létezésének hitében képes lelkiismeret furdalás nélkül adni vagy kapni.

Nehéz belátni nekünk embereknek és koldusoknak, hogy létezésünk megoldáskulcsa nem a pénz, még akkor sem, ha épp ma nincs mit ennünk. Mert a halandóságunk, üzenet a jelenünkre.
A jelen keserűségére az egyetlen megoldás az örökléttudat, ami kegyes játszótérré teszi a megélt környezetünket. S ebben semmi szükségünk műanyagpohárra, amit más halandók orra alá tolunk, mint ahogy semmi okunk sincs a lelkiismeret furdalásra, ha ezt a poharat nem pénzzel, hanem szeretettel, gyógyítással, biztatással töltjük meg.

Nehéz a léleknek Földön született emberként lennie.

Ha tudsz róla, ha nem, örömünnep volt leszületésed előtt, mikor megkaptad ezt a lehetőséget a sokak közül, hogy itt lehess. Lelked ittlétének operatív szükségessége a létezéstudatod beszűkülése.
Feladatát minden ember ellátja, mindenki megéli született csillagprogramját.
A szabad akarat lehetősége csak az, hogy életed írott élmény-tanútján mennyire ismered fel önmagadat, vállalt feladatodat, és ezeket miként éled meg félelmek nélkül, boldogan.
Hol látod meg létezésed megoldásüzenetét abban, hogy műanyagpohárral kérsz alamizsnát az napra a Pradát viselő idegenektől, vagy saját lélegzésedet, szívverésedet felismerve, elfogadva és kapott tehetségeddel élve találsz rá született, egyedi csodálatos utadra.

A koldus pénzt kér, mert eddig látja jelenének megoldását. Aki „Pradat” visel, az öröklét tudattal él, mert ugyanúgy „Prada” a szívében lévő boldogság, akármilyen a ruháján lévő „Prada”, vagy kommersz márka címke.
Egyik sem különb a teremtő szemében – ami a halandó külsőségeiket illeti.
Ami bírálat tárgya lehet a létezést fenntartó teremtő szemében, az nem ismer embert, vagy koldust, csak létezőt, aki született szerepszemélyiségét megismerve félelem nélkül, boldogan éli halandó életét.

Az ördög Pradat visel.
Mert ördög azok szemében van, akik mások vélt gazdagságát irigylik, mindaddig, amíg a maguk sajnálatában élik meg kilátástalan élethelyzetüket.
Azon emberekét, akik ki tudnak fizetni egy sütit és kávét négy személyre egy elegáns teraszon, mert ha még meg is járták azt a poklot, amiben közel sem volt része a műanyagpohár tartó koldusnak, de hitükkel, felébredt önismeretükkel, tehetségük felismerésével és elfogadásával, öröklét tudatuk létezésének cselekedeteivel ajándékba kapták ezt a teraszon töltött jelenüket.
Mert pokoljárásuk idején nem koldultak, nem bírálták a „Pradat” viselőket, hanem kérték az útmutatást a saját életükre, készek voltak meghalni, ha halandó életükre nem ad megoldást a teremtő.

Ezeket, a „Pradat” viselő embereket a hitük, a halandóságuk felismerésének öröme, a teremtő által erre az életre adott tehetségük használata hozta olyan élethelyzetbe, aminek egyik pici színe ez a teraszon lévő sütizés, kávézás.

Az ördög Pradat visel. Hogy bosszantsa, s így szembesítse a magát szerencsétlennek tartó embert itt a Földön.
Mert aki a másokon lévő „Prada”-ban a saját nyomorát látja, annak még biztos nem nyílt meg a szíve a saját önismerete, az öröklétének tudata felé.

Nincs olyan élethelyzet, amelyben elveszett az ember.
Olyan élethelyzet van, amiben nem látja a született lélek a kiutat, mert létezésének tudatlansága, örökléttudatának hiánya beszűkült szenvedéssé teszi a jelenét.

Minden élethelyzet angyali felügyelet alatt áll, minden élethelyzet csak üzenet az azt megélő léleknek.
És mindenki képes az üzeneteket megértve „Prada”-t viselni, boldogan élni született szerepszemélyiségét.

Kiss Zoltán – szabadakarat.hu

Legutóbbi írásaim


Adatvédelmi nyilatkozat | Kapcsolat
©2013 Minden jog fenntartva! Kiss Zoltán